A spanyol uralomtól az autonómiáig

Szicília történelme a késő középkortól a huszadik századig különböző kormányzatokból, de új formában visszatérő problémákból is áll. A tizenötödik század elején megszűnt az uralkodók állandó jelenléte a szigeten: Szicíliát a spanyol monarchiához kötődő alkirályokon keresztül igazgatták. A változásnak gyakorlati következményei voltak. A legfontosabb döntések távol születhettek meg, míg a helyszínen a hivatalnokok és a nagy helyi családok súlya nőtt. Egy politikai struktúrát nem csupán a dinasztia neve alapján lehet megítélni: számít, hogyan gyűjti az erőforrásokat, hogyan tartja fenn a rendet, hogyan segíti vagy akadályozza a kereskedelmet, és hogyan válaszol a városokban és vidékeken élők szükségleteire.

Kalózok, inkvizíció és lázadások

A partvidéki kalózkodás és a belső területek banditizmusa a sziget életének több szakaszát is meghatározta. Sok paraszt számára a bizonytalanság megnehezíthette a vidéki élet folytatását, míg a városok menedékhellyé és a népesség gyülemlési helyévé váltak. Ehhez éhínségek és a földhasználat egyensúlytalanságai járultak. Szicília, amelyet más korszakokban nagy gabonatermelőként ünnepeltek, nem feltétlenül biztosított jólétet saját lakóinak. A termények és a kereskedelem értéke attól függött, ki birtokolta a földet, ki ellenőrizte a jövedelmeket, és milyen erőforrások maradtak a helyi közösségeknél. A bárók hatalma, valamint a genovai és spanyol bankárok kereskedelmi szerepe befolyásolta a helyi közösségek gazdasági lehetőségeit.

A spanyol uralomnak vallási és kulturális dimenziója is volt. Az inkvizíció és a nem keresztény kisebbségekkel szembeni intolerancia ellentétben állt a sziget hosszú találkozástörténetével. A probléma nem csupán egyes gyakorlatok elnyomása: amikor egy hatóság meghatározza, milyen eszmék terjedhetnek, és kik vehetnek részt teljes mértékben a közéletben, egy egész társadalom lehetőségeit változtatja meg. Ez a bezárkózás éppen akkor csökkentette a kulturális cserét, amikor a reneszánsz más európai központokat alakított át. A képet óvatosan kell kezelni, mert a szicíliai kultúra nem szűnt meg alkotásokat létrehozni; jelzi azonban a politikai és vallási korlátozások súlyát.

A felkelések azt mutatják, hogy a népesség nem fogadta el passzívan a politikai és társadalmi helyzetet. A tizenhatodik század első évtizedeinek mozgalmait, valamint a tizenhetedik századi palermói és messinai lázadásokat említik. A két város körülményei és a résztvevők indítékai nem feltétlenül voltak azonosak, de az epizódok a központi hatóságok, a vezető rétegek és a lakosok közötti visszatérő feszültségekre világítanak rá. Az arisztokrácia megosztottsága megnehezítette egy stabil és összehangolt ellenzék kiépítését. Egy lázadás erőteljesen kifejezheti az elégedetlenséget, mégsem képes megváltoztatni azt a rendszert, amely létrehozta. Ez az egyik szál, amely a szicíliai modern történelem sok szakaszát összeköti.

Földrengések és új uralkodók

A politikai válsághoz természeti események és a kereskedelmi útvonalak változásai járultak. Az 1693-as földrengés sújtotta a sziget déli részét, és mély nyomokat hagyott a városokban és azok műemlékeiben. Az ezt követő újjáépítések befolyásolták a városok képét, teret nyitva a ma sok központot jellemző barokk építészeti nyelvnek. Eközben az óceáni útvonalak növekedése csökkentette a központi Földközi-tenger egyes kereskedelmi áramlásokban betöltött szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy Szicília kimaradt volna minden cserekapcsolatból, hanem hogy földrajzi helyzete önmagában már nem garantálta ugyanazt a gazdasági központi szerepet, mint más korszakokban. A várostörténet és a nemzetközi gazdaság itt különösen világosan találkozik.

A tizennyolcadik században az európai szerződések különböző uralkodók között mozgatták Szicíliát: a Savoyák után a Habsburgok következtek, majd 1735-ben a Bourbonok. A sziget továbbra is érdekelte a hatalmakat kikötői és a Földközi-tenger két medencéje közötti elhelyezkedése miatt. A korona cseréje azonban nem jelentette azonnal a földelosztás vagy az adók súlyának megváltozását. A nagy birtokosok, parasztok és helyi hatóságok közötti sok viszony túlélte a dinasztikus átmeneteket. Ez a megkülönböztetés segít értelmezni az évszázadot: papíron változtak a határok és a szövetségek; a vidéken az emberek elsősorban a bérleti díjakon, a terméseken, az adókon és a bizonytalansággal szembeni védekezés lehetőségén keresztül mérték a kormányzatot.

A Risorgimento és Garibaldi

A tizenkilencedik században a risorgimento eszméi és az önkormányzati követelések új mozgósításokat hoztak. Az 1848-as felkelés autonóm szicíliai kormányt hozott létre, amelyet aztán a Bourbon hadsereg legyőzött. Ez fontos epizód, mert megmutatja, hogy a saját politikai jövő meghatározásának vágya megelőzte az olasz egységet. Az autonómia és a nemzeti egység nem mindig élt együtt azonos eszmékként: különböző emberek különböző szükségleteik és céljaik szerint értelmezték őket. A risorgimento szicíliai alakjai közé tartozott Giuseppe La Farina és Francesco Crispi. Pályájukon keresztül megragadható a szigetlakók aktív szerepe a félsziget politikai vitájában.

1860-ban a Marsalánál partra szálló Ezer, Giuseppe Garibaldi vezetésével, megnyitotta az utat a Bourbon királyság vége felé. Követte a calatafimi csata, Palermo elfoglalása és ugyanazon év októberi népszavazása; 1861-ben Szicília belépett az új Olasz Királyságba. Az átmenet megváltoztatta az állami keretet, de nem oldotta meg azonnal az egyenlőtlenségeket. Az elégedetlenség fennmaradása hozzájárult az 1894-es szicíliai Fasci felkeléshez is, amelyet szocialista követelések ihlettek. A politikai történelmet ismét a gazdasági körülmények mellett kell olvasni: egy új nemzeti állampolgárság együtt élhetett szegénységgel, nehéz agrárviszonyokkal és válasz nélkül maradt képviseleti követelésekkel.

A huszadik század és az autonómia

A huszadik század háborúkat, fasizmust és kivándorlást adott egy már így is összetett képhez. A szövetségesek 1943. júliusi partraszállása és az 1946-os különleges statútum a kortárs szakasz két döntő állomása volt. A regionális autonómia tehát hosszú folyamat után született meg, nem egyetlen konfliktus hirtelen megoldásaként. A háború után a fejlődést nagy iparágakkal és közfinanszírozással is igyekeztek támogatni, miközben a mezőgazdaság továbbra is jelentős súllyal bírt. Az alkirályok, Bourbonok, risorgimento és autonómia együtt szemlélése hatalmas ugrásnak tűnhet; a közös szál a kérdés, ki hozza a döntéseket a szigetért, és ezek a döntések hogyan hatnak a szicíliai közösségek életére.

Fotó: l0da_ralta · CC BY 2.0 · Wikimedia Commons