A bizánci művészet Szicíliában

A bizánci jelenlét Szicíliában a sziget történelmének egy meghatározott szakaszához tartozik, művészeti öröksége azonban nem zárható be egyetlen dátumba. A bizánci kor Iusztinianosz császár 535-ben indított hódításával kezdődött. Ebben az időszakban az építészet az egész birodalomban elterjedt építési mintákat követett. Ez hasznos kiindulópont: a sziget egy szélesebb politikai és kulturális világhoz kapcsolódott, vallási épületei pedig egy közös nyelv részesei voltak. Ennek megértéséhez túl kell látni a későbbi évszázadokban készült arany mozaikok gyakran ismertebb képén.

Az első bizánci bazilikák

E szakasz példái közé tartozik a Santa Croce Camerina területén fekvő Contrada Vigna a Mare bazilikája és a castiglionei Santa Domenica bazilika. Mindkettő a bizánci kor építészetéről tanúskodik. Kevésbé kézenfekvő nevek ezek, mint a nagy székesegyházaké, éppen ezért segítenek megváltoztatni a megfigyelés léptékét. Egy bazilika nem csupán egy stílus választásáról mesél. Azt jelzi, hogy egy közösségnek szüksége volt egy szervezett térre, ahol összegyűlhet, ünnepelhet és önmagára ismerhet. Alaprajza, falazata és a tájhoz fűződő viszonya történeti forrás, akkor is, ha a díszítések elvesztek vagy nehezen értelmezhetők. E helyszínek összehasonlítása arra is emlékeztet, hogy a bizánci örökség nem egyetlen városra összpontosul. Nyomainak követése különböző területeken segít megérteni, hogyan öltöttek a közös minták eltérő méreteket és a tájhoz fűződő különböző viszonyokat. A helyek közötti távolság elterjedésük történetének része.

Ezen épületek szemlélése azt jelenti, hogy figyelmet szentelünk annak, amit a forma segít rekonstruálni. Megpróbálhatjuk megérteni, hol lehetett a bejárat, melyik irányba fejlődött a fő tér, és hogyan különült el az ünneplésre szánt terület. Ha csak a szerkezetek részei maradtak fenn, a hiányosságok nem figyelmen kívül hagyandó akadályok: emlékeztetnek arra, mennyire töredékesen jutott el hozzánk az ókori örökség. Egy régészeti látogatás gyakran inkább a méretek és az útvonalak elképzelését teszi lehetővé, mintsem egy teljes egészében megőrzött környezet megtekintését. Ez türelmes olvasat, más, mint egy teljesen képekkel borított templom azonnali hatása.

Sírok a latomiákban

A korszak emlékei nem korlátozódnak a liturgiának szentelt épületekre. Palazzolo Acreide latómiáiban keresztény és bizánci sírok maradtak fenn, amelyeket korábbi korszakok tevékenységei által meghatározott térben alakítottak ki. Itt nem egy bazilika alaprajza a fontos, hanem az, ahogyan egy közösség úgy döntött, hogy egy már meglévő üreget használ a halottak emlékezetére. Ez az eset a bizánci jelenléthez kapcsolódó anyagi termelés egy másik arcát mutatja: temetkezéseket, újrafelhasználásokat és átalakításokat, amelyek gyakran kevésbé feltűnőek, mint egy monumentális templom. A latómiák és a bazilikák egymás mellé állítása lehetővé teszi a helyek funkcióinak megkülönböztetését és annak megértését, hogyan volt jelen a vallási élet mind a kultusz, mind a temetkezés tereiben.

Bizánc a normann mozaikokban

Amikor azonban a sziget bizánci művészetéről beszélünk, meg kell különböztetnünk a bizánci uralom idején keletkezett alkotásokat az e hagyományhoz kapcsolódó technikák és képek későbbi használatától. Ezt mutatják a Martorana és a Palatinus-kápolna mozaikjai, amelyek a normann korban készültek. Ezek egy más politikai szakasz alkotásai, nyelvük azonban erős kapcsolatot tart fenn a bizánci ábrázolási kultúrával. Ez a megkülönböztetés elkerüli, hogy évszázadok és különböző körülmények által elválasztott tárgyakat tegyünk ugyanabba a dobozba. Ugyanakkor lehetővé teszi annak megértését, hogyan tud egy művészeti tudás egy politikai uralom vége után is tovább terjedni és átalakulni.

A Palatinus-kápolna és a Martorana mozaikjaiban a bizánci hagyomány a szent alakok elrendezésének módjában és az építészeti térhez fűződő viszonyukban ismerhető fel. Nem elég azt mondani, hogy aranyban ragyognak: a magasan elhelyezett kép vezeti a tekintetet, és a falak mentén elrendezett jelenetekétől eltérő hierarchiát állít fel. A mozaikkockák reagálnak a fényre, és a felületeket a környezet részévé teszik, nem pedig falra akasztott festményekké. A Palatinus-kápolna ezeket a képeket a normann udvar ízléséhez kapcsolódó más elemekkel egyesíti; a Martoranában ugyanígy olvasható a megrendelés és a figurális választások. Mindkettő egy bizánci uralom vége után is élő művészeti hagyományt mutat, amelyet új vallási és politikai igényekhez alakítottak át.

Szakaszonként olvasható örökség

A bizánci kultúrához fűződő viszony tehát nem merül ki az emlékek felsorolásában. Kiterjed a mesterek vándorlására, a szent ábrázolásának fennmaradó módjaira és a sziget és a keleti Mediterráneum közötti párbeszédre. A látogató számára egy Iusztinianosz korabeli helyszín és egy normann kori mozaik közötti különbség egy útvonal fonalává válhat. A legrégebbi bazilikák szerkezeteitől indulunk, és a középkori templomok fényes felületeihez érkezünk, keresve azt, ami változik, és azt, ami felismerhető marad. A két tapasztalat nem helyettesíti egymást: az egyik a bizánci történelmi jelenlétet magyarázza, a másik figurális örökségének hosszú életét.

Ez a szakaszokra való figyelem őszintébbé és érdekesebbé teszi a látogatást. Egy szicíliai templom mutathat bizánci nyomot anélkül, hogy a Bizánci Birodalom idején épült volna; egy ókori maradvány dokumentálhatja azt a korszakot anélkül, hogy azokat a mozaikokat mutatná, amelyeket gyakran hozzá társítunk. Ha feltesszük a kérdést, mikor készült egy szerkezet, ki akarta, és hogyan változott az idők során, az segít elkerülni a stílusok és uralkodók összekeverését. A bizánci művészet Szicíliában így a jelenlét és az átadás történeteként bontakozik ki: 6. századi épületek, más mediterrán területekkel közös minták és olyan képek, amelyek jóval később is beszéltek a sziget közösségeihez.

Fotó: KNOW MALTA by Peter Grima · CC BY-SA 2.0 · Wikimedia Commons